#38
néha (sokszor) úgy érzem, hogy legjobb lenne az egészet hagyni a fenébe.
de persze nem hagyom.
#37
most egy kicsit nem jó.
azért bízom benne, hogy idővel jobb lesz majd, de tenni nem sokat tehetek (sajnos tőlünk függelenek az okok). a minap felmerült a gyerekekben, hogy hol leszünk szilveszterkor, kapásból rávágtam, hogy kórházban, vagy odafelé, és ez még csak a kezdet volt. szerencsére - mivel az én gyerekeim, így már megszokhatták - értik a hülye humoromat, és jót vihogtak, de én belül azért sírtam kicsit, mert tényleg fogalmam sincs, mi lesz szilveszterkor, nem merek annyira előre tervezni (kórház azért remélem nem, elég volt egy ilyen egy életben), illetve az biztos, hogy délelőtt dolgozni fogok (remélem a férjem is fog akkortájt, meg még utána is sokáig, ez a kockázati tényező sajnos, ami miatt most nem jó nekem / nekünk).
viszont megkaptam A gyűrűt (akkor még úgy nézett ki, biztos az a munkahely), és nyertem még egy nyakláncot is, pont a kedvencemet. és holnap meg céges buli, idén tánc (és kedv) nélkül.
#36
kreatívnak lenni jó.
néha én is annak érzem magam. például akkor, mikor évekkel ezelőtt én találtam ki a nevét egy plüssjáték kategóriának - mini beanie (babzsákok voltak) - a férjem egyik régi cégénél. nem kaptam érte semmit, de hatalmas élmény volt, mikor készen lettek a logók, és felkerültek a játékokra, majd később játékboltban láttam őket viszont. a cég azóta már rég nincs, a kínai plüssök sajnos nem kímélték, ahogy a babzsákokat sem.
aztán jópár hónapja panyi zsuzsi egyik facebookos játékán volt egy megjegyzésem, ami megtetszett neki, így megkérdezte, használhatja-e. természetesen igent mondtam, totálisan oda voltam meg vissza, hogy megjelenik a honlapján mint kategória, akkora megtiszteltetésnek éreztem (még most is). sajnos az új honlapon már nincs "ékszerda" kategória, de sebaj, amíg volt, örültem neki.
most faludi gabriellának van egy játéka a facebookon, az új kollekciójának kell nevet találni. két győztes lesz. egy, aki a legtöbb like-ot kapja, arra nekem esélyem sincs a hetvenvalahány ismerősömmel (nagyon ritkán jelölök valakit ismerősnek, és vissza is csak azt igazolom, akit valóban ismerek, tehát már kettőnél többször találkoztunk, és beszélgettünk is, és még azok közül sem mindenkit), a másikat pedig ő és a csapata választja ki a beérkezett javaslatokból, és bevallom én erre hajtok, mert ezt a nevet fogja viselni a kollekció, ez pedig hatalmas dolog lenne, és ismét kicsit kreatívnak érezhetném magam.
más kérdés, hogy szerintem az én neveim a legjobbak (jellycubes és jellyring), a többi egy-két kivétellel elég fantáziátlan.
update: majdnem enyém lett a legtöbb like, köszi mindenkinek, aki, viszont nem az én nevem tetszett legjobban (ezt azóta sem értem). így aztán mivel nem nyertem, kénytelen voltam megvenni a gyűrűt, ami egyébként gyönyörű (és kaptam ajándékba gabriellától egy fülbevalót hozzá, itt is köszönöm).
#35
és az őzikeszemű szereti az új iskoláját, meg az új osztályát, és én ennek annyira örülök. annyira rossz lett volna, ha nem szereti meg őket, és csak szomorkodna, hogy otthagyta a régi pajtásait ezek miatt, akiket nem bír, de nem ez van, viszont a szombatot azért várja már, mert a régi iskolájával megy el túrázni.
#34
van úgy, hogy az ember lánya kibújna kicsit a bőréből, ilyenkor jelentkezik mondjuk sminkmodellnek.
ez történt valamikor tavaly novemberben egy estén. nem is tudom, hogy keveredtem a sminkkel.comra, mert a smink, mint olyan totálisan kívül esett az érdeklődési körömön, sminkblogokat pláne nem olvastam (addig, azóta van pár ezen kívül is, amibe rendszeresen belenézek). jó persze minimál sminket én is, szinte mindig, de hogy színek, formák, izék, na az tényleg távol állt tőlem (addig, azóta bátrabb vagyok, és tökjó játék). na midegy, lényeg, hogy egyszercsak ott voltam, és ott volt a felhívás is, hogy lászló viki, a blog gazdája modelleket keres, én meg gondoltam, egy életem, egy halálom, mi bajom lehet, jelentkezem, és lőn. nemsokára kaptam is egy válaszmailt, hogy küldjek elérhetőséget, képet, ha tudok, és írjak pár sort magamról, majd ha arra kerül a sor, jelentkezik. küldtem, írtam, vártam, vártam, vártam, és megfeledkeztem az egészről. na akkor hívott viki, időpontot egyeztettünk, mentem, kisminkelt, és gyönyörű lettem.
azt tudni kell rólam, hogy nagyon nehezen ismerkedek, rendkívül zavarban vagyok ismeretlen emberek között, és gyűlölöm, ha fényképeznek (egyébként mikor a helyszínre mentem, akkor döbbentem rá, hogy engem ott nemhogy fényképezni fognak, de az egészet felveszik videóra). na most itt minden volt, ismeretlen emberek, hely, kamera, de azt nem mondom, hogy egy percig sem voltam zavarban, mert hazudnék, viszont viki annyira kedves és közvetlen (és a fiú is, aki felvette a sminkelést videóra - csak nem jut eszembe a neve sajnos), hogy viszonylag hamar túlléptünk (én) a nehézségeken, és kifejezetten élveztem az egészet. és gyönyörű lettem, tényleg. mondjuk keltettem némi feltűnést a távolsági buszon hazafelé (nem volt kifejezetten visszafogott smink), de az meg külön tetszett, hogy megnéznek, végülis épp gyönyörű voltam.
vikit egyébként azóta a magyarországi l'oreal is felfedezte, sminktanácsokat ad a facebook oldalukon (szegényt én is szoktam zaklatni kérdésekkel, eddig jól viseli).
azt azért még elmondanám érdekességként, hogy sosem hordok kéket, nem is szeretem, nálunk a nővérem volt a kék, én a piros - ikrek vagyunk, és gyerekkorunkban mindig egyforma ruhát vettek a szüleink, csak a színük volt más -, még rózsaszínt is inkább felveszek, mint kéket, például rózsaszín fölsőm már van kettő darab, és néha hordom is őket, kék ruhám viszont egyáltalán nincs, még bugyim se, de akkor az a kék nagyon tetszett.
frissítve: a videót leszedtem, már így is több volt belőlem, mint elég, ha valakit érdekelne, a fent említett honlapon sok egyéb más mellett megtekintheti.
#33
és még az is van, hogy a szöszi egyedül jár haza az iskolából.
már jöttünk haza úgy a nyáron többször is, hogy ő mondta meg, mikor menjünk át az úttesten, ő figyelt a megállóra, de azért valamilyen szintű biztonságérzetet adott neki az, hogy ott voltam vele, így semmiképp sem tudta volna elhibázni mondjuk a buszról való leszállást és esetünkben azért egy ilyen hiba már a következő falu. épp ezért nem kicsit paráztam a mai naptól, ma volt ugyanis az első teljesen egyedülös napja. mielőtt elindult az iskolából felhívott, hogy indul, és míg újra nem telefonált, hogy hazaért, eléggé be voltam fosva, aztán meg büszke voltam rá. és tökügyesen hazaért, és most már ő is egyedül jár, mert ilyen nagylány (meg mert az őzikeszemű zuglóba jár iskolába, a lovag meg a belvárosba, így nincs aki hazavigye), és eléggé odáig van magától meg vissza (meg én is).
#32
és újra tanítás
várták már mindhárman több-kevesebb lelkesedéssel. az őzikeszemű már majd' egy hónapja mondogatta, hogy lehetne már ősz. amilyen nehezen jött el a régi iskolájából, annyira kíváncsi volt már az újra, és annyira türelmetlen. az első napok alapján pedig úgy érzi, jól döntött. eljött még a szöszivel és velem a régi iskolájának az évnyitójára, nagyon örült a régi osztályának (ők szintén boldogok voltak, hogy ott volt), de azt mondta, nagyon furcsa érzés volt, úgy érezte, már nem tartozik oda, ez az érzés pedig nem volt meg az új osztályban (és ennek rettenetesen örülök, nagyon-nagyon féltem, hogy rosszul fogja érezni magát rögtön az elején, és akkor megette a fene az egészet). hozzá kell tenni még, hogy úgy tűnik, remek osztályfőnököt kaptak (ismerős fiának a természetismeret tanára, és csak szuperlatívuszokban tudnak róla beszélni), ami nagyon fontos szerintem, nekünk ezen a téren van már rossz és jó tapasztalatunk is. a lovag felsős osztályfőnöke egyáltalán nem tudta összefogni az osztályát, egyáltalán nem találta meg velük a hangot (szerintem nem is nagyon kereste), és mire végzősök lettek, totálisan szétesett a társaság. ez minket már nem érintett, mert a fiam ugye elment hatosztályos gimibe, de rossz volt nézni, hogy csúsztak szét teljesen. ugyanakkor az őzikeszemú osztályfőnöke fantasztikus volt. mindig volt ideje a gyerekekre (pedig van neki két sajátja is, mindkettő kisiskolás), az iskolán kívüli megmozdulásokat (jó kis métázások, focizások, a kölkök saját kezdeményezései) sosem hagyta ki, vitte a saját gyerekeit is, abszolút osszetartotta (összetartja még mindig) az osztályt, nem is csodálom, hogy ekkora gondot okozott az őzikeszeműnek meghozni a döntést, hogy menjen-e vagy maradjon, de végül ment, és úgy látom, már örül neki, hogy így döntött.
a szöszi is várta már a sulikezdést, régen találkozott már az osztálytársaival, hiányoztak neki. remélem, megmarad a lelkesedés mondjuk a tanév végéig is, nem csak rövid fellángolás lesz ez, bár most egyelőre boldog, mert most már van saját íróasztala is, amit már rég szeretett volna, eddig ugyanis vagy az étkezőben írta a leckéjét, vagy a földön (a vicc az, hogy amiket a földön írt, azok mindig sokkal szebbek lettek, mint az asztalnál írtak).
a lovag nem annyira a tanév kezdetét várta, mint inkább a gólyatábort, ahova idén is ment (negyedik éve apáczais, és ez a harmadik gólyatábora), idén mint ifivezető, és úgy tervezi, megy még a következő években is, annyira bejött neki a gólyatáborosdi. pedig az elsőtől még tartott (hetedikes volt, új hely, új emberek), de nagyon jól érezte magát, a másodiknál már rutinos gólya volt (nyolcadik év végén jelentekezett humán tagozatra, és felvették, így újra gólya lett), nehezen tudták megszívatni, most meg már ő volt az aki szívatta a gólyákat (igazából nem annyira, éltek még az emlékek a szívatásokról élénken), és ez tetszett neki nagyon. az meg pláne, hogy a gólyatáborból elsején jöttek haza, így rögtön az első napon nem kellett iskolába menni, és ráadásul még igazolták is neki. viszont így egy nappal később döbbent rá, hogy kőkemény lesz ez a tanév (is), de legalább van most két napja még rápihenni.
#31
szabadság!
hétfőtől egy teljes hét. nem mondom, hogy simán ment - nehogymár, egész nyáron hogy is tölthetnék el egy teljes hetet szabadságon mindenféle bekavarás nélkül, pláne úgy, hogy májusban lefixáltuk már az időpontokat, és augusztus utolsó hete mindig az enyém az iskolakezdés miatt (kivéve persze, mikor nem, mert éppen pont leszarja valaki) -, mert nem ment simán. kezdődőtt úgy, hogy az új kolléganő (aki egyébként már volt a nyáron szabadságon többször is) szülinapjára a szüleitől egy francia utat kapott, ami természetesen pont a szabadságom utolsó napján kezdődik, de mondta a főnöknőm, hogy nem gond, a másik két lány azt az egy napot megoldja, és folytatódott úgy, hogy a múlt pénteken a másik kolléganőm (az, aki tavaly augusztus utolsó hetében megrántotta a bokáját, ami miatt három hétig nem jött dolgozni, és otthagyott egy teljesen kezdővel, aki így a harmadik hét végére kénytelen kelletlen vérprofi lett) benyögte jól, hogy hát neki hétfőn kezdődik az iskola úgy, hogy az első héten reggel 8-tól délután 5-ig bent kell lennie minden nap, és bocsi, mert tudta ő, hogy ez ilyen lesz, de nem akart még szólni róla csak később, mert azt gondolta, nem az első hét lesz ez a hét, hanem majd egy másik, ja meg egyébként sem a corvinusra ment hr szakra, amire eredetileg gondolta (és amit egyébként mi is tudnánk hasznosítani, és végülis ezért is adta rá áldását a főnöknőm nagy nehezen a mindenkit próbára tevő utolsó vizsgaidőszaka után), hanem gödöllőre gépészmérnökire. de nem baj, mert a másik két lány majd megoldja csütörtökig, pénteken meg nem megy legfeljebb iskolába, hanem bejön dolgozni (van egy sejtésem, mennyit fogom még hallani, hogy mekkora ákdozatot hozott azért, hogy végig szabin lehessek), és több ilyen hét nem lesz már, majd csak a következő félévben, és jaj meg bocs. én meg azt gondoltam, hogy túl sokszor voltam én már belátó és megértő, ez most nem az az alkalom, hanem az, amikor elég önző leszek, és pont nem fog érdekelni, hogyan oldják meg a többiek a jövő hetet, én simán kimaradok belőle.
a jövő héten meg iskolakezdés, ennek örömére minden napunk be van táblázva, mert egy napon elintézni mindent lehetetlen persze. hétfőn megyünk beszerezni a tanszereket, kedden megyünk a szöszi tankönyveiért, szerdán lesz a szöszi évnyitója, csütörtökön az első tanítási nap, pénteken meg kicsit hátradőlök, de majd csak egyedül, mart a férjemnek sajnos dolgoznia kell, ugyanis hétfőn és kedden jönnek a tetőfedők is, így amíg mi az iskolai dolgokat intézzük, ő lesz itthon velük. ezt sem így terveztük persze, eredetileg ezen a héten csütörtökön és pénteken jöttek volna, de a negyven fokra való tekintettel (szerencsétlenek vagy odasültek volna a tetőre, vagy lefordultak volna róla, vagy mindkettő) inkább áttettük a következő hétre. de legalább jönnek, és megcsinálják, bár nem az egészet, csak javítanak, mert erre van csak keret, viszont legalább - remélem - nem fog három helyen is beázni a plafon minden nagyobb esőnél (kisebbnél nem szokott, de mostanában már csak nagyobb esők vannak). majd ha egyszer sok pénzünk lesz (lottó 5-ös, vagy esetleg álmaimban), akkor elköltözünk ausztráliába lecseréltetjük az egész tetőt, és még hozzá is építünk a házhoz vagy esetleg elköltözünk ausztráliába.
#30
és nem vagyok terhes, és örülök neki, mert nem akarok több gyereket.
meghalnék a három meglevőért, de többre (már) nem vágyom. volt idő, mikor majd' belepusztultam, hogy nem lesz több, de akkor tényleg nem olyan volt a helyzet, most meg már kifejezetten örülök, hogy mind kinőttek az egészen pici korból (ősztől a szöszi is egyedül jár már haza), de most, hogy kicsit (tényleg kábé 0,5% esélye volt a terhességnek) rezgett a léc, elgondolkodtam, hogy ha mégis, hát akkor hogyan. és igazából nem tudom, mert persze az eszemmel tudom én, hogy hová?, miból?, satöbbi, ugyanakkor a szívemmel tudom, hogy oda, abból, satöbbi, mint a többit, és itt megáll a tudomány.
soha nem akarok olyan helyzetbe kerülni, hogy valóban döntenem kelljen, mert nem tudnék dönteni. akár maradna, akár menne, beleszakadna a szívem.
#29
most már kicsit nagyon fáradt vagyok, de megpróbálom nem beleélni magam.
(és közben csendben reménykedem, hogy nem vagyok terhes)
#28
és voltunk a balatonon, és jó volt.
ehhez tudni kell, hogy mi nem járunk strandra, mert nem szeretjük a strandot. legalábbis ezt mondjuk. a férjem mondjuk valóban utálja, de a gyerekek nem kifejezetten, és tulajdonképpen én sem, csak hát ahhoz, hogy szeressük, legalább egy csúszdával rendelkeznie kell, az pedig már élménystrand ugye, ennek megfelelően horror az árszabása, így aztán nem megoldható, hogy a három gyerekkel folyton strandra járjunk. az egyszerű, csúszdamentes strandokat én sem bírom, mert képtelen vagyok a napon (vagy akár az árnyékban) dögleni két percnél tovább, és a vízben sem ázhatok álló napon keresztül történés nélkül. így marad a nem szeretjük a strandot opció, és legalább egyszer a nyáron megpróbálunk eljutni egy élménystrandra, szigorúan férj nélkül.
a szöszi viszont felvetette még a tavasszal, hogy ő már nagyon szeretne eljutni a balatonra, mert még az életben sosem járt ott, és tényleg - bár igazából egyszer már volt a balatonon, de akkor még nem volt egyéves sem, így ez nem ér. így aztán megbeszéltük jól, hogy idén nyáron balaton. persze minden összejött; amikor jó idő volt, a kölkök nem voltak itthon, mikor itthon voltak, rossz idő volt, mikor itthon voltak és jó idő volt, a férjem nem tudott itthon lenni, mikor itthon voltak, jó idő volt és a férjem is itthon volt, én dolgoztam (bár ha jobban végig gondolom, olyan sosem volt, hogy minden gyerek otthon volt, a férjem szintén, és jó idő lett volna), mikor a gyerekek itthon voltak, a férjem is, és én is, akkor meg rossz volt az idő, pedig egy egész hétben nem is gondolkodtunk, eleve a valamikor, ha minden klappol, összehozzuk opció volt tervben. mindegy most barátaink hívtak egy nagyobb társaságot a nyaralójukba egy kertypartyra, így történt, hogy eljutottunk a balatonra így a nyár vége felé. az már csak hab a tortán, hogy én elvileg dolgoztam volna, de elcseréltem a szombatot egy kolléganőmmel.
és még a nap is sütött egy kicsit.
#27
hát szóval az van, hogy mióta év elején visszavittem a férjem az őrült doktorhoz, sokminden történt, de semmi jelentős (illetve jelentős, de csak nekünk, mást biztos nem érdekel), de mivel eddig sem volt lényeges, hogy olvassa-e egyáltalán valaki, és most kikívánkozik a nem jelentős, így újraélesztem a blogom, tádáám.
a férjemnek azóta sem gyógyult meg a lába, de azért mostanra már sokkal jobb (már nem fordul ki a térde heti rendszerességgel), a tökéletestől viszont messze van, így műtéten töri a fejét. viszont van munkája, olyan, amit szeret, és ez jó, mert például az előző nyarunk a küzdelemről szólt, arról, hogy munka ugyan van, tehát örüljünk, de olyan munka, aminek egyáltalán nem lehet örülni, sőt.
a lovag azóta 16 lett, most már majdnem 190 cm magas, oroszul tanul, és imádja, és ezt legalább tanulja (bár a többi tantárgyra is igaz lenne), újabban fordítónak készül. a kamaszok irgalmatlan igaszságérzetével rendelkezik és persze mindenkinél mindent jobban tud, viszont kitartó, okos, udvarias, kedves, drága, imádom. ja, és egész nyáron dolgozik, mert táborba akart menni (ment, és még menni fog), mert videókártyát akart venni (vett), mert vidámparkozni akart (vidámparkozott), és nehogymár ne ő finanszírozza ezeket.
az őzikeszemú is megnőtt, majdnem olyan magas, mint én, a lába már nagyobb, mint az enyém, és mindehhez 13 éves. szeptembertől gimnazista lesz, ez volt az első igazán komoly döntés, és az első komoly megmérettetés (bár eléggé kisujjból kirázósan adta elő) az életében. és az egészet olyan fegyelmezetten, összeszedetten okosan csinálta végig, hogy le a kalappal előtte. drága, okos, szép tündérbogár, imádom.
a szöszi maradt szöszi, tisztára királylány. elvarázsolt, bűbájos, kedves, okos, butuska (ez nem ellentmondás, tényleg ilyen), szeszélyes szőke angyal, aki lusta, mint a dög. őt is imádom, de lesznek harcaink, az biztos.
én jól vagyok.
#26
akkor most elmesélem legújabb az egészségüggyel kapcsolatos kalandjaimat. én mondjuk csak döbbent szemlélő voltam, de óhb szegény saját bőrén tapasztalta, mire képes egy unott, inkompetens orvos.
történt az ominózus szilveszteri eset (térdficam), melynek következő felvonása a kontroll volt pénteken. én szabadságot vettem ki, mert a férjem ugye bokától combtőig gipszben volt, így nehezen vezetett, a rendelő viszont egy településsel arrébb van, így végig élvezhettem az egészet. ahhoz, hogy a térdét meg tudja nézni az orvos, ezt a gipszet le kellett venni, ezt a nővér meg is tette, mire az orvos, megnézve a kórházi zárójelentést csak annyit mondott "minek vette le, tegye vissza, itt az áll, hogy négy hét gipsz". mindezt úgy, hogy a térdére rá sem nézett. a férjem megkérdezte, nem kaphatna-e a gipsz helyett esetleg térdgépet, erre azt válaszolta, hogy ő ezeket nem ismeri, jöjjön vissza hétfőn, akkor a kollégája lesz bent, aki jobban ismeri az ilyen a termékeket. ehhez tudni kell, hogy kb. 150 méterre a rendelőtől van egy gyógyászati segédeszköz bolt, szóba is került oly módon, hogy a férjem felvetette, hogy esetleg átballag oda, megkérdezi, milyen lehetőségek vannak, visszamegy, és a drága jó doktor úr felírja, aztán visszaballagunk, és kiváltjuk ha már lusta felemelni a telefont, hogy felhívja a tulajdonost, akit egyébként a keresztnevén emlegetett (és mint kiderült, megvolt neki az üzlet telefonszáma, a boltban mondták), mert nem tudok hétfőre is szabadságot kivenni. így is történt, azt a lehetőséget kilőttük, hogy begipszelik, átballag, ott megmondják milyet írjon fel, visszaballag, felírja, megint átballag, kiváltja, majd megint az orvos, aki a friss gipszet levágja és rögzíti a lábát a térdmerevítővel mert ez is felmerült a dokiban, de az még mindig nem, hogy felemelje végre a kurva telefont. arról már ne is beszéljünk, hogy mikor visszamentünk a receptért, akkor kérdezte meg a nővér (nem, nem az orvos, ő ahogy elnéztem, az egészet konkrétan leszarta), hogy van-e még a trombózist megelőző injekcióból, és mennyi, mert azt a négy hét alatt végig alkalmazni kell.
azt hiszem, három hét múlva nem pénteken megyünk, hátha elkerüljük.
#25
és nyitunk a világra. most meg már sminkmodellnek jelentkeztem.
#24
hát tudunk élni, nincs mese.
mások szilveszterkor buliznak vagy csak otthon búcsúztatják az évet, mi ezt már mind untuk, új izgalomra vágytunk, így kórházba mentünk. történt, hogy itt már este tízkor kezdtek petárdázni, durrogtatni, így beengedtük a kutyákat megnyugtatni őket, de egy idő után, mikor csillapult a durrogás mentek ki a helyükre. aztán óhb kiment dohányozni, és athos, a nagyobbik jószág úgy döntött, megint bejön, de a férjem ezt nem szerette volna, megpróbálta kicsukni, a kutya megnyomta az ajtót, a férjem lába elakadt a szekrényben, az ajtó viszont ment tovább a térdével. nem kívánom senkinek azt a fájdalmat sem, amit ő érezhetett, a látványt sem, ahogy kinézett a lába kifordult térdkaláccsal, meg azt a pár órát, ami eltelt a gipszelésig, és a hazajöveteléig. és itt említeném meg az országos mentőszolgálatot, mint intézményt. profik voltak, gyorsak, a férjem biztonságban érezte magát, tényleg le a kalappal. bár ez első mentő nem tudta elvinni, mert már egy fekvőbeteg volt az autóban, legalább fájdalomcsillapítót adott, és segített kicsit elhelyezkedni a férjemnek, hogy kevésbé fájjon a térde, míg megérkeznek a kollégái, akiket hívott, és akik negyedórán belül érkeztek is. így esett, hogy a férjemet egy mentőautóban érte az éjfél, engem pedig a neten, hogy megnézzem, hogy jutok el a merényi kórházba. ott már gyorsan ment minden, röntgen, gipsz (négy hétig bokától combtőig, hurrá), kettőre már haza is értünk, háromkor már aludtunk, délben pedig koccintottunk az új évre.
boldogat mindenkinek.
#23
és megvolt a buli, nagy sikerünk volt - lesz majd video, felvették, én meg kirakom -, és nem érdemtelenül volt nagy sikerünk, mert tényleg jók voltunk, persze volt benne pici rontás, de hát az élő műsor varázsa ugye egyrészt, másrészt meg senkit nem érdekelt, mert baromi jól éreztük magunkat közben.
azóta meg karácsony lett, részemről sok munkával, óhb részéről futkosással, beszerzéssel, nélküle nem is lett volna meg semmi, vele viszont minden (szeretem, mondtam már?). beszerezte a szöszi szakállas agámáját, meg persze az összes tartozékát, az volt a macerásabb egyébként, az őzikeszemű hörcsögét (amiről az érintett nem tudott, így voltak nagy örömkönnyek, mikor megkapta), és mindenki más ajándékát, a fát, ami idéntől műfenyő nálunk, vessetek a mókusok elé, meg úgy egyébként mindent. most már nyugi van, a gyerekek örülnek az állataiknak - megkapták már őket, mikor beszereztük, elég nehéz lett volna elrejteni egy irgalmatlan méretű terráriumot, meg egy örökmozgó hörcsögöt -, a fát gyönyörűen feldíszítették tegnap - nem tudták kivárni vele a mai napot -, most már csak csomagoljuk a maradék ajándékot, és várjuk az estét.
kívánom, mindenkinek teljen az ünnep békességben, nyugalomban, szeretetben. boldog karácsonyt!
#22
hátszóval táncolok. én. akinek egyébként egy bulin csak a negyedik jéger után költözik bele a bugi a lábába. de ez most más. lesz a cégnél karácsonyi buli, mint minden évben, és minden évben szokott lenni valami meglepi vagy tombola vagy bármi, és páran kitalálták, hogy idén táncoljunk, így összeálltak kilencen, de kellett még egy ember, és akkor azt mondtam, hogy legyen. végülis mi bajom lehet, esetleg jól érzem magam, és tényleg. akkora buli, mi vagyunk a titkos tizek (ami sajnos már nem annyira titkos, mert tíz csaj közül legalább egy biztos elpofázza, de legalább azt nem tudják a többiek, hogy mit táncolunk - countryt egyébként, jó nehezet, tánctanár által megálmodott koreográfiával, és allat jó). volt már két, egyenként három órás próbánk, amiknek a végén a seggünkön vettünk levegőt, meg felvettük, sokszorosítottuk, hogy mindenki tudjon gyakorolni, még lesz néhány próbánk, hogy dec. 18-án tökéletes legyen, de ha nem lesz az, az sem baj, mert halálosan élvezem (de mondjuk azért nem bánnám, ha tényleg tökéletes lenne, a maximalista énem úgy lenne igazán elégedett), és ahogy néztem, a többiek is, és már nem kell négy jéger a bugihoz, és ez jó.
#21
és igen, szabadságon vagyok. most már, az első nap végén le merem ezt írni, bár még mindig csak suttogva közlöm mindenkivel, nehogy meghallja valami illetékes, és azonnal történjen bent valakivel valami. hogy meddig vagyok szabin, éppen ezért meg sem mondom.
#20
az előző posztra visszatérve, tudom, nem annyira jó, hogy nem tudom kimutatni az érzelmeimet, a külső szemlélő többnyire ridegnek, mogorvának és rendkívül barátságtalannak tart, de vannak pozitívumai is, a hülyéket pont ezek a külső szemlélő által nekem tulajdonított tulajdonságaim tartják vissza attól, hogy megszólítsanak (mondjuk azokat is, akiket szeretném, hogy megtegyék, de ez most mellékszál), de aztán eszembe jutott, hogy mindig találok olyanokat, akik helyettem megmutatják, mit érzek, akár dalban, akár fotóban.
#19
ciczánál olvastam és elgondolkodtam, hogy akkor most hogy is van ez, hozzuk a mintát otthonról, vagy már eleve születéskor belünk van-e plántálva, hogy mennyire és hogyan mutatjuk ki az érzéseinket?
én nem ölelkezem, és nem puszizkodom. azt hiszem egy kezemen meg tudom számolni, kinek szoktam puszit adni, egyszerűen nem természetem. a lovagom viszont minden további nélkül megölelget akár a barátai előtt is, ha találkozunk, és puszit is ad nyilvánosan, és az azért nagy dolog, ha azt vesszük, hogy 15 éves és fiú (én ebben a korban már azt sem szerettem, ha a szüleimmel kellett nyilvánosan mutatkozni, egyszerűen ciki volt, pedig én lány voltam). a szöszi kiscica. bújik, ölelkezik, puszilgat mindenkit, akit szeret (és mindenkit szeret). az őzikeszemű meg pont olyan, mint én. nem puszilgat, nem ölelget folyton (néha persze igen, de olyankor annyira kis suta), csak néz, de abban minden benne van.
